2013. december 1., vasárnap

Betti-mobil: Ajándékfilm a 70 éves Catherine Deneuvnek


Deneuve legújabb filmjének előzménye a "rosszmájúak" szerint az, hogy a díva nehezményezte: már nem szerepeltetik annyi filmben, mint korábban...Állítólag ezért (is) Emanuelle Bercot rendezőnő gyorsan írt rá egy főszerepet az új filmjében, amely az Elle s'en va, vagyis " Elmegyl" címet kapta. Fogalmam sincs, hogy lett a francia címből a  magyar "Betti-mobil", merthogy sehogy nem jön ki a fordítás, de ezt a jelenséget már megszokhattuk a többi film esetében is. A film angol címe talán még találóbb: "On my way" (Az én utamon).Ennek legalább köze is van a film témájához, amely röviden a következő. A kezdő képkockák egy bretagne-i, álmos kisvárost mutatnak, ahol Betti (Deneuve) és anyja (Myléne Demongeot), családi vállalkozásként a helyi éttermet viszik. Úgy tűnik egész olajozottan és jól, mert telt házzal megy minden este. Férfiak a családban nincsenek. Betti  60 körül járó, jó karban lévő, elvált nő,  felnőtt lányával és unokájával a kapcsolata nem túl felhőtlen, amúgy pedig szeretője egy házas embernek. Bár a kisváros és az étterem idilli keret, ő mégis boldogtalan. Boldogtalansága csak fokozódik, amikor anyjától megtudja: A szeretője elhagyta őt egy fiatal nőért. Betti másnap a napi rutinból kiszakadva, hirtelen ötlettől vezérelve beül kocsijába és   otthagy csapot-papot. Egyetlen célja, hogy cigarettát vegyen valahol, egyébiránt nem tudja merre viszi a lendület. Erdei utakon, kis utakon, autópályákon, kisvárosokon át. Útja során kisebb-nagyobb kalandokba keveredik. Éjszakai klubokban ismerkedik, nálánál harminc évvel fiatalabb férfi ágyában ébred fel, vagy épp egy éjjeliőrrel húzza meg magát a zuhogó eső elől, egy bevásárlóközpont bútorbolt osztályán. Útja során, mely céltalan és magányos mégis rengeteg szeretettel és segítőkészséggel találkozik. 
A néző számára sem teljesen érthető ez a sodródás, s már-már ellaposodik a  történet, amikor a film másik felében szerencsére felgyorsulnak az események. Betti eddigi céltalan bolyongása és sodródása értelmet nyer. Lánya felhívja és megkéri vigye el az unokáját a nagyapjához, mert neki Brüsszelbe kell mennie egy állásinterjúra. Innentől kezdve a film és Betti előélete is kibontakozik, a családi viszonyok feltárulnak és lassan minden a helyére kerül a történetben. Érdekes, ahogy a kezdeti szürkés-sötét, nyomott színek helyét átveszik az élén vidám színek a filmben, úgy ahogy a hangulata is megváltozik.
Deneuve játéka is egyre kifejezőbb, ahogy haladunk az események sorában a végkifejletig, bár egy hűvös távolságtartás mindvégig jellemzi őt. 
Azt,hogy a rendezőnő mit akart  üzenni ezzel a filmmel, az számomra nem teljesen világos. Nem hinném, hogy azt, hogy kezdj új életet ha a régi már nem működik. A főszereplő Betti minden volt, csak határozott nem. Azt sem mondhatnám, hogy tudatosan kezdett új életet, mert a céltalan utazásában sodródott egyik eseményből a másikba.
Hacsak nem azt akarta mondani, hogy néha nem árt egy kicsit céltalanul bolyongani az életben, mert nem tudni hova vezethet ez minket? Lehet. 


    

2013. április 4., csütörtök

Tango Libre-Szabad a tánc



Számos remek film született már, amelynek központi témája a tánc felszabadító és varázslatos ereje.  Gondolok itt: Carlos Saura 1998-as Tango című filmjére, vagy akár a francia Stéphanie Brizé Tétova Tangójára.  De megemlíthetjük az eredeti és nem „remakelt” japán rendező Masyuki Suo Shall we dance? című filmjét is. (zárójel kezdődik)-Amit aztán az amerikaiak arcátlan és kendőzetlen módon szinte egy az egyben „lenyúltak” és sikeresen "elhollywoodiasítottak" Jennifer Lopez és Richard Gere főszereplésével, hogy az már szinte csöpög a nyáltól… (zárójel bezárva).
 Frédéric Fontaney, belga, de magyar felmenőkkel rendelkező filmrendező Tango Libre-je azonban minden szempontból különleges alkotás, mely kitűnik a többi közül. A tánc és kiemelten az Argentin tangó szenvedélyessége nem a jól megszokott formában férfi-nő, szerelem, párkapcsolat problematikában jelenik meg, hanem több szempontból is extrém környezetbe helyezi.
Egy francia börtön erőszakos világába helyezi, ahol agyon tetovált gyilkosok töltik a évtizedes büntetésüket embertelen körülmények között, szűk cellákba zárva. Egy szerelmi háromszögbe helyezi, ahol három férfi szeret egy nőt, és egy nő szeret három férfit. Egy nyomorúságos és kilátástalan élethelyzetbe, ahol a nő egyedül neveli kamaszodó fiát, miközben a férje és annak bűntársa (aki a szeretője volt) a börtönben ül gyilkosságért. Az egyetlen kiutat a kilátástalanságból a tánc jelenti, amit Fonteney a filmjében a szabadság metaforájaként használ.
A történet szálai előbb a tánciskolában futnak össze, ahová a film főszereplője Alice (Anna Paulichevic-egyébként a rendező igen szexepiles felesége) jár hetente, hogy kiszakadjon zavaros élete katyvaszából. Ugyancsak ide menekül a negyvenes évei elején járó J. C is, az együgyű börtönőr, akinek egyetlen társasága a tizenöt éves aranyhala. A probléma akkor kezdődik, amikor másnap a szokásos börtönlátogatás alkalmával J. C megpillantja az előző esti táncpartnerét amint a látogatószobában szenvedélyesen beszélget egy rabbal. A szenvedélyesség oka, pedig nem más, mint a féltékenyég, amikor megtudja: a felesége a börtönőrrel jár argentin tangót tanulni.
A film csúcsjelenete, amikor a büntetését töltő férj, Fernand (Sergi Lopez) a fegyház udvarán tett séta alkalmával, odaballag egy argentin származású bandavezérhez (akihez egyébként senki nem mer odamenni) és megkéri, hogy tanítsa meg neki az argentin tangót. Meghűl a börtönben a levegő egy pillanatra, a feszültség tapinthatóvá válik. 
A latin bandavezér (Chicho Frumboli, profi táncos) akkor feláll, odainti a szintén argentín rabtársát és elkezdenek táncolni. De nem ám akárhogyan kéremszépen! Úgy, ahogy azt csak akkor lehet táncolni, ha a véredben van, ha beleszülettél…Zseniális jelenet, ahogy a két férfi tangózni kezd és a többi rab eleinte csodálattal, vegyes félelemmel nézik, majd később felbátorodva, már a ritmust tapsolják nekik.  Felemelő jelenet, az ember a gyomrában kezdi érezni a ritmust.
Nem utolsó a következő jelenet sem, ami a tánciskolában, a cérna zokniban finomkodó mozdulatokkal táncoló párocskákat mutatja.. Felejtsük el. Az olyan messze van a tangótól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Mindazonáltal a film, bár komikus jelenetekből és helyzetekből nincs hiány, korántsem vidám és végig belengi valami sötét melankólia és feszültség. A film színei is sötétek és fenyegető a filmet végigkísérő revorver is, amit a kamasz fiú megtalál. Érdekes a filmben a börtönőrt J. C-t játszó Francois Damien alakítása, aki olyan súlytalan, mintha ott se lenne, végül mégis ő az aki megoldja a helyzetet.
Egy szó, mint száz, nekem tetszett, szerintem ez a film érdemes arra, hogy megnézzük, a rendező, Frédéric Fonteney nevét pedig megjegyzem.  




2013. március 30., szombat

Hasonló a hasonlónak örül?

Igen! Vagy mégsem? 
Nem könnyű megtalálni a választ erre a kérdésre. Mert ugyanúgy igaz az is, hogy az ellentétek vonzzák egymást.Legalábbis egy darabig. A párválasztás sosem egyszerű és zökkenőmentes történet, legalábbis ez derül ki, Dan Mazer új filmjéből, a I Give it a year (Egy évet adok) című angol vígjátékból, amit magyar fordításban "Az a bizonyos első év"  címmel találunk a műsoron. Bár a film központi problémája, nevezetesen, hogy esetenként ( nem is ritkán) rosszul választunk párt (férjet/feleséget) olyan emberrel kötjük össze az életünket, akit igazán sosem szerettünk, egyáltalán nem vicces. A valóságban. De ez a film vígjáték a javából. Ismerős klisékkel persze:  a kellemetlen haver aki az esküvőn tósztot mond de bár ne tenné, a felbukkanó régi szerelem, a macsó új munkatárs "ésatöbbi". Mindenesetre most jelzem, hogy a macsó munkatársat a sármos Mentalistából ismertté vált színész Simon Baker játssza, szóval nem csoda ha félrelép a feleség...
Egy szombat estés, könnyedén felejthető, de kellemes film és előnyére válik, hogy nem amerikai, hanem angol film.