2018. március 16., péntek

A Pentagon titkai


A modern demokráciákban a sajtószabadság kérdése elsődleges fontosságú, mégis a történelem során többször is megesett/megesik, hogy az éppen hatalmon lévők érdekei mást kívántak/kívánnak. Steven Spielberg rendezésében játszódó "Pentagon titkai" (eredeti címén: The Post) című majdnem kétórás filmben a Vietnámi háború-s konfliktuson keresztül  dolgozza fel a sajtószabadság témáját. Ma már nem kétséges, hogy a vietnámi háború  15 éve alatt, csekély eredményeket mutatott fel, viszont a borzalmas emberi veszteségekkel (a becslések szerint közel 700.000-3 millió halálos áldozat, melyekből közel 100.000 amerikai katona) járt. Az sem kétséges ma már, hogy az amerikaiak úgy folytatták ezt a háborút, hogy tudták vesztésre állnak, kvázi halálba küldik katonáikat. A vietnámi háború és a háborút övező botrányok még máig is neuralgikus pontja  is az amerikai társadalomnak, ezért a témához nagyon  óvatosan szabad csak hozzányúlni. Steven Spielbergnek ez sikerült, ugyanis egy igazán hazafias, már már hollywoody-asan csöpögő happy-enddel záruló filmet hozott össze. A történet 1971-ben játszódik, Washington D.C-ben. A vietnámi háború még dúl, hippimozgalmak, hippitüntetések zajlanak a városban. A The Washington Post ekkoriban még egy "kis" városi lapként működött, lokális témákkal, míg nagy riválisa a New York Times orolja el és publikálja az országos jelentőségű híreket. Nincs is "túl jó bőrben" az ekkor még  családi vállalkozásként működő The Washington Post, hiszen tulajdonosa nem rég halt meg, és a tulajdonjogot feleségére, Kay Graham-re bízta, akit Meryl Streep alakít. A lapkiadó tulajdonos feleségeként nem mozog jól az üzlet világában, különösképpen a férfiak által uralt business világában. Így Kay aki azelőtt azzal volt elfoglalva, hogy minél fényesebb partykat adjon a férje üzlettársainak, most borzadva szembesül a lap végzetes eladósodottságával. Nem repesnek Kay jelenlététől a csupa férfiakból álló igazgatótanácsban sem, és nem kell sokat várni arra sem, hogy elkezdjék fúrni őt. A kérdés az, hogy feltegyék-e a lapot a tőzsdére, vagy sem. Az üzleti bukás szélén álló lapnak úgy érkezik meg egy ismeretlen személytől  egy koszos, cipős dobozba tuszkolva a vietnami háborúról szóló kormányzati titkos jelentések ezer oldala, mint a sivatagi fuldoklónak a víz. A vezető főszerkesztő Ben Bradlee, akit Tom Hanks alakít, azonnal meglátja a szakmai kihívást és persze erkölcsi kötelességet abban, hogy publikálják a vietnámi háború eltitkolt részleteit. Mindeközben a Times, akihez szintén eljuttatják az anyagokat, nem lamentálnak ennyit, hanem azonnal már másnap a címlapra teszik. ezzel azonban a fejükre is borítják a házat és bíróság elé kell állniuk. A film ekkortól egy erkölcsi dilemmává válik, Kay óriási nyomás alá kerül az igazgató tanács,a főszerkesztő, az újságíró kollégái felől, hiszen egzisztenciák függnek a döntésétől, szabad-e publikálniuk az anyagot, meddig mehet el a sajtószabadság, kell-e egyáltalán elmenni a végsőkig, szabad-e feláldozni akár a saját egzisztenciájukat, akár más emberek egzisztenciáját a sajtószabadság oltárán?


A film nehezen indul el, kissé vontatottan, de a végére felpörög és összességében egy izgalmas 110 percet kapunk.A nőként és üzletasszonyként egyre inkább magára találó Meryl Streep-nek különösen jól áll ez a szerep, Tom Hanks is rendesen odateszi magát a szerepében, bár Oscar-díjat idén nem érdemelt ki még.. 

2017. december 27., szerda

Harry (Hol)e vagy?-Hóember kritika

Harry Hole (ejtsd: Hule), a Jo Nesbo regények főhőse, az oslo-i rendőr főkapitányság igazi fenegyereke, 190 centi méter magas, szőke, tüskehajú, megalkuvást nem ismerő, rendkívüli tehetséggel megáldott, ám alkoholproblémákkal küzdő főnyomozója. Jo Nesbo Harry Hole-ja ikonikus figurájává nőtte ki magát az ún. skandináv kriminek, és méltán lett milliós rajongótábora szerte a világon. Jo Nesbo egy olyan karaktert épített fel aki egyszerre sármos, akiért "döglenek a nők",  és aki ugyanakkor esendő is ezért az olvasó tud hozzá kapcsolódni, együtt tud vele érzeni. Jo Nesbo regényei Harry Hole zseniális karaktere és az érdekfeszítő, feszült történetei mellett azért is váltak a "skandináv krimi" brandjévé, mert Jo Nesbo képes volt a cselekmények szálain keresztül bemutatni a skandináv (norvég) jól-léti társadalmat, annak könyörtelen kritikáját tárja az olvasó elé.Regényeiben képet kapunk a norvég társadalom szinte minden csoportjáról, az elit a felső-középosztály, és a társadalmon kívüliekről is. Alapvetően egy polarizált, számos társadalmi és szociális problémával küzdő Norvégia tárul fel előttünk, ahol a jól-lét mellett ugyanúgy ott van a társadalmi kirekesztés, a szegénység és a bűnözés szennye is. Jo Nesbo alaposan bemutatja a norvég fővárost is, a különböző történeti-építészeti és társadalmi karakterrel megáldott negyedeit, s a hosszú és hideg arktikus telek által uralt városi életet.Nem véletlen, hogy Oslo turizmusa fellendült az utóbbi években nem kis részben a Jo Nesbo regényeknek köszönhetően.
A könyvek vitathatatlan sikerei miatt is hatalmas várakozás előzte meg Jo Nesbo Hóember (The Snowman) című regényének első megfilmesítését. Sajnálatos módon azonban sokszor megesik, hogy a regények filmes adaptációi már nem képesek visszaadni az eredeti mű hangulatát. Ez történt a Hóemberrel is.Ugyan a film elkészülésében számos sztár vett részt, mégsem sikerült visszaadni a Jonesbo regények hangulatát. 
Nem vagyok meggyőződve róla, hogy aki úgy ült be a moziba a filmre, hogy nem olvasott egy Jonesbo regényt sem, az megértette a történetet. Szerintem nem értett a filmből semmit sem.  A film ugyanis több szarvashibát is elkövetett. Az első óriási hiba Harry Hole karakterének elbaltázása. Jo Nesbo regényeiben Harry bár egy belső démonaival küzdő alkoholista, két dolog szent az életében. Az egyik a szerelme Rakel és fia Oleg, akiket rajongásig szeret és akikért a tűzbe menne, noha viszonya nővel nem felhőtlen. A másik pedig a munkája, a hivatása, amire az egész életét feltette. Nevezetesen a norvég társadalom szennyének a kipucolására. Ehhez képest a filmbéli Harry inkább hajaz egy gyenge akaratú alkoholistára, aki már rég feladta a küzdelmet, mint a könyvbéli erős jellemre. Legalábbis ezt sugallja  nyitókép amikor Harry egy tipikus zimankós téli norvég reggel, egyik alkoholmámoros éjszakája után egy  közpark játszóterén találja magát a mínusz 15 fokban.Az alkoholizmus stimmel, azonban a stupiditás már kevésbé, hiszen Harry a csúcsnyomozó soha nem aludna el éjjel, mínusz 15 fokban egy játszótéren.

A film további bakijai sorát növeli, hogy a forgatókönyv egyáltalán nem ragaszkodott a regény cselekményéhez. Ez igen nagy hibának bizonyult hiszen, míg a könyvben a gyilkos személyét és indítékát csak az utolsó lapokon tudjuk meg, addig a filmben már az első tíz percben... Kérdem én: mennyire lehet érdekfeszítő egy krimi úgy, ha mi nézők előbb tudjuk meg hogy ki a gyilkos, mint a főszereplő nyomozó? Több helyen átírták az eredeti cselekményt, olyan szereplőket halasztottak meg akiket nem kellett volna, és olyan mellékszereplőknek adtak teret ami szintén nem volt indokolt. Aki csak a filmet nézi meg, nem olvasta a könyvet, annak vajmi kevés fogalma lehet a főszereplő Harry és kedvese Rakel kapcsolatáról, ami az egyik alapmotívum Jo Nesbo minden harry hole-s regényében. Bár a Rakel főszerepét játszó Charlotte Gainsbourg jó színésznő, erre a szerepre mégsem volt jó választás. Igazából nem is értem, hogy miért Őrá esett a választás. A regényekben szereplő Rakel, egy hosszú, fekete hajú, fehér bőrű, vékony magas nő, hatalmas fekete szemekkel. Ehhez képest a filmben egy rövid hajú, alacsony és sovány Charlotte Gainsbourg játssza el Rakel szerepét és láthatóan a nő jobban ragaszkodik a férfihoz mint fordítva.
A Hóember regény megfilmesítésében két pozitívum mégiscsak akadt. Az egyik, a főszereplő Harry Hole-t megszemélyesítő  Michael Fassbinder, aki egyfelől jól hozta a klasszikus Harry Hole külsőt (190 centi magas, izmos, szőke kemény, ámde sármos vonásokkal bíró férfi), másrészt a mindenre elszánt nyomozó karakterét. Nem Fassbinder hibája, hogy jó párszor sántított a sztori, ő kihozta  a szerepéből amit lehetett.A másik erőssége a filmnek az operatőri munka ami valóban megpróbálja visszaadni a skandináv krimik vérfagyasztó hangulatát, a hóval fedett tájak, a hidegség és fagyott környzetetet, a dermesztő fehérséget vagy éppen sötétséget ami minden képkockán jelen van.
Mindazonáltal a film egy egyestés, egy kellemesen borzongató északi környezetben játszódó krimi, még ha nem sok köze is van az eredeti Jo Nesbo regényekhez. Alább az előzetese:

2017. november 2., csütörtök

Viktória és Abdul-egy különös barátság története


Stephen Frears rendező új filmje a Viktória és Abdul bár 100 évvel ezelőtt játszódik akár most is történhetne, annyira aktuális a témáját illetően. A rendezőtől nem idegen az angol királyi családot középpontba állító tematika hiszen az ő nevéhez fűződik a Királynő c.film Helen Mirren főszereplésével.
A film tulajdonképpen egy remake, méghozzá az 1997-es John Madden rendezésében készült "Botrány a Birodalomban" című filmé, melyben Judi Dench szintén Viktóriát játssza, a különös és az udvart megbotránkoztató barátság ott nem egy hinduval, hanem egy skót lovásszal alakul ki. A Viktória és Abdul film története szinte egy az egyben követi az elődjét, a cselekményszálak alakulásában, a  történet fűzésében. Ám az 1997-es film gyenge utó-vagy inkább előérzete a húsz évvel későbbi Viktória és Abdulnak. Talán a kémia is jobban működik az új rendezésben a két szereplő között. A hindu származású Abdul szerepét játszó sármos Ali Fazal jó választásnak bizonyult az egyébként remeklő Judi Dench mellett. Nekem a Gerald Buttler által megformázott skót karakter (Archie Brown) nem volt hiteles, talán mert nem éreztem át a két ember mély barátságát. Az igen jó formában lévő 81 éves Judi Dench pedig kapott egy igazi jutalomjátékot, melyet maximálisan ki is használt és  az ő játéka miatt (is)feltétlenül érdemes megnézni a filmet. 


kép forrása: port.hu

A történet szerint az idősödő Viktória királynő depressziósan tengeti a napjait, melynek kilencven százalékát az unalomig ismert udvari protokoll tölti ki. Küldöttek jönnek, küldöttek mennek, egyik pompás fogadás követi a másikat.Mindez a Királynőt már addig sem hozza lázba, hogy legalább a fogadás végéig ébren maradjon.Viktória, férje Albert herceg halála után nem találja helyét, kedvtelen és életunttá válik. Ebbe a unalomig bejáratott és megfásult életbe csöppen a hindu Abdul, akit az uralkodóház protokollfőnöke egy rendezvény miatt hozat az anyaországba. Bár szinte lehetetlennek tűnik, hogy egy egyszerű földi halandó aki ráadásul még hindu származású is közelebbi kapcsoltba kerüljön a Királynővel, a filmben mégis ez történik és Viktória a fiatal szemrevaló hindu férfin keresztül újra megtalálja az élet értelmét, mély és különös barátság veszi kezdetét, melynek az udvar tagjai-közte Viktória fia, Bertie- egyáltalán nem örülnek.

Azon túl, hogy a film valódi (vagy csak részben kitalált) történetet mesél el, több párhuzam is vonható a 150 évvel ezelőtti helyzet és a mai helyzetet illetően már ami az idegen kulturák elfogadását, befogadását jelenti.


2017. szeptember 17., vasárnap

Csábítás (The Beguilled)


A 2017-ben  Sofia Coppola által rendezett, sokak által várt "Csábítás"  az 1971-es "Tizedes Háreme című mű remakjeként debütált. S, Coppola  meg is kapta érte  a legjobb rendezés díját Cannes-ban. A film az amerikai polgárháború idején játszódik egy déli államban (Lousianaban) a frontvonal közelében még a pusztítástól megőrződött leányiskola falai között. Egy nap az egyik kislány gombáért megy az erdőbe, ahol nem kis rémületére egy sebesült ellenséges katonát (jenkit) (Colin Farrel) talál. Mivel a férfi súlyosan sérült a kislány jó keresztény módjára beviszi a lányiskolába, ahol az összesereglett nők a igazgatónő vezetésével úgy döntenek, hogy megmentik a katona életét és ellátják a sebesüléseit. Ultimátumot is kap, amint felépül mennie kell. A férfi jelenléte a házban azonban teljsenen felbolygatja a lányiskola mindennapjait az igazgatónőtől elkezdve a francia tanárnőn keresztül a serdülő kislányokig, mindenki a furcsa idegen bűvkörébe kerül.A női gondoskodásnak hála a katonatiszt hamar felépül és megkezdi ellenoffenziváját, vagyis  mindent elkövet annak érdekében, hogy a biztonságot jelentő ház falai között maradjon. Nem kétséges ugyanis sem az ő sem pedig a kisasszonyok számára, hogy ha kidobják a házból, hamarosan az ellenség kezei közé kerül. A startégiája részeként egyenként férkőzik a nők közelébe, kihasználva naivitásukat és azt a női izgalmat amit jelenléte keltett a fiatal  cseperedő lányokban. Egy sokszereplős játszma alakul ki a ház lakói és a csapodár hajlamú katonatiszt között. A játszmát a háttérből a leányintézet vezetője és legerősebb jelleme Martha (Nicole Kidman) irányítja, ellensúlyozva az erőviszonyokat, hol meghúzva hol elengedve a gyeplőt. Miközben őt sem hagyja hidegen a férfi, és hatalmát kihasználva maga is csábításra törekszik. A férfi amorozó jelleme és a nők között egyre növekvő feszültség nem sok jó végkifejletet ígér. Egy féltékenyésgi jelenet a férfi lábába kerül, a francia házitanítónő Edwina (Kristen Dunst) akinek néhány órával korábban még szerelmet ígért meglátja az egyik diáklánnyal félreérthetelen helyzetben és lelöki a lépcsőn. A férfi gyógyulófélben lévő súlyos sérülése felszakad és a ház úrnőjének sürgősen döntenie kell immár másodsor a katonatiszt életéről vagy haláláról. Kérdés, hogy dönt, felül tud-e emelkedni a férfi-nő hatalmi játszmákon, mit kezd a kezébe került hatalommal egy kegyetlen világban, ahol háború dúl és az ellenség számára nincs kegyelem. 



Coppola filmje leginkább egy nyomasztó hangulatú bár néha festményszerű jelentekkel tarkított pszichothriller, egy közösségben kialakuló hatalomi viszonyokról, a játszmákról, az erőviszonyok természetéről, mindezt pedig a férfi és a nő viszonyában illetve a nők egymás közötti viszonyában ábrázolva. 
A legerősebb alakítást Nicole Kidman hozta, akinek jól áll a szikár és szigorú lányiskola vezető szerepe. Nekem a naiv Edwinát alakító Kristen Dunst elég súlytalan volt. Colin Farrel szintén jól hozta a csapodár és kissé naív jenki szerepét.  

Ötven tavasz ( eredeti címe: Aurore)-A középkorú nők dícsérete



Az Ötven tavasz (rendezte Blandine Lenoire) című film középpontjában a női lét szépségei és nehézségek állnak. A rendezőnő a női élethelyzeteken belül is, a középkorba lépett nők néhol vicces de többnyire nehezebb időszakát mutatja be. Azt, a nők életében igen sérülékeny időszakot, amiről senki nem beszél szívesen, vagyis a klimaxról, a testük hormonális átalakulásáról, az idősödés első jeleiről. A történet főhősnője a film címét is adó Aurore, ötven éves elmúlt, elvált háromgyerekes anyuka, aki kénytelen egy bárban pincérnőként dolgozni és elviselni a nála húsz évvel fiatalabb üzletvezetője undok piszkálódásait. Egy kis lakásban osztozik lányaival és mondhatni, hogy nem veti fel őket a pénz. Mintha ez nem lenne elég, Aurore folyamatosan szenved a hőhullámoktól és a kedélyingadozástól, mégis ő az, aki lelket tart hisztérikus lányaiban és összetartja kis családját. Egy nap nagyobbik lánya bejelenti hogy terhes lett, a kisebbik meg kijelenti, hogy a tanulmányait abbahagyva inkább meglép a pasijával  Spanyolországba szerencsét próbálni. Aurore ekkor úgy érzi, hogy itt az ideje, hogy kézbe vegye életét és végre úgy éljen ahogy szeretne. Első lépésként felmond a bárban, hogy új, (jobb) munkát találjon, másodikként pedig megpróbálja megragadja az élet kínálta váratlan lehetőséget, amikor feltűnik az életében a fiatalkori szerelme

Forrás:http://artmozi.hu/filmek/otven-tavasz

Az Aurore szerepét alakító Agnes Jaoui francia színésznő remekel szerepében, hitelesen alakítja az egyedülálló, ötvenes, de még dögös anyát, aki az élet nem éppen napos oldalán is mindent elkövet annak érdekében hogy megtalálja a boldogságot és ebben a családjának is segítsen. 



2017. július 7., péntek

A sóher


Bizonyára mindenkinek ismerős a figura, aki épp akkor veszi elő elveszettnek hitt pénztárcáját, amikor már a másik rég kifizette a közös cehet, vagy épp nincs nála elég pénz, avagy soha nem hív vissza a telefonon. Sőt, nem ritka az olyan példány sem, aki Karinthy novellájából már jól ismert agyonolvasott könyvet, sokszor (újra)hasznosított 'giftet' ajándékoz neked, szélsőséges esetben pedig rájössz, hogy ezt még anno tőled kapta. Nem egyedülálló 'pestiesen fogalmazva' a szarrágás problematikája a modern társadalmakban, igen sok embert érint, nemre, korra, társadalmi státusra való tekintet nélkül. Igen jól hallották, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül!Sok igazság van a magyar mondásban miszerint: "Aki sír, hogy nincs, attól el kell venni". Sokak életét keseríti meg a szélsőséges spúrság, nem csak azokét akiken spórolnak, de maguk a sóherek sincsenek könnyű helyzetben, hiszen jól láthatóan rosszul vannak mindennemű pénz kiadástól. 



Ezt a jelenséget karikírozza ki az új francia vígjáték, a Sóher. A főszerepben a franciák egyik legkedveltebb komikusa, 'a francia Mr. Bean" Dany Boon.

A történet szerint Francois Gaultier (Dany Boon) zenész és zenetanár egyedül él, meglehetősen magányosan, de nem is érzi szükségét, hogy bárki fiával megossza hajlékát, hiszen az több víz és áramfogyasztással járna. Éppen úgy elégedett ahogy van, hiszen az épp lejárt konzerv vacsoráját abban a pillanatban kezdi enni, amikor felgyulladnak a köztéri lámpák, így pont nem kell lámpát gyújtania..Mindeközben fontos tudni, hogy Gaultier számláján több százezer euro lapul. Ebbe a magányos "idillbe" cseppen bele egy fiatal lány Laura, aki azt állítja, hogy a lánya és szeretne vele lakni. A kislány fenekestül felforgatja Gaultier életét, sőt a szerelem is bepróbálkozik nála a csinos kolleganője személyében, aki gyanútlanul éttermi vacsorára  invitálja Francois-t, nem sejtve micsoda kínokat okoz ezzel a férfinak.

A film alapvetően könnyű vígjáték,  némi drámai fordulattal, de senki ne aggódjon, 87 perc kellemes kikapcsolódást ad, sőt mitöbb némiképp segíthet mindannyiunknak a pénzhez való ambivalens viszonyunk átértékelésében. 


2017. május 30., kedd

Alien-Covenant


Az Alien rajongók már remegve várták a széria új epizódját, melyet ismét Ridley Scott rendezett (Gladiátor), azonban rendre csalódniuk kellett az Alien: Covenantban. Mert az  új Alien film egyáltalán nem lett méltó folytatása a Prometheusnak, nem is beszélve az ikonikus Nyolcadik utas a Halál-ról. Nemhogy nem borzongató a film, hanem egyszerűen saját maga karikatúrájává vált. Rendkívül gyenge választás volt a főszereplő szinésznő (Katherine Waterstone:Daniels) is, aki se nem karizmatikus, se nem magával ragadó, egyszerűen nem köti le az ember figyelmét a bárgyú téblábolása. Ahogy a barna bociszemeit meresztgeti a xenomporhokra az pedig néhol kifeizetten viccesen hat. Sigourney Weaver-t persze nehéz überelni, de a baj az, hogy  meg sem próbálták.

Egyet ígér a film, a korábbi epizódokhoz képest: véresebb jelenetekben valóban bővelkedik, Az elmaradhatatlan "xenoszületés" jelenetek  megvannak, bőségesen kiömlő belek és sugárban folyó vér társaságában.



A történet szerint a Covenant nevű ürhajó fedélzetén a legénységgel együtt 2000 telepes utazik krioban egy új, a Földhöz hasonló klímával és életviszonyokkal bíró bolygóra, amit benépesíthenének. Azonban hirtelen csillagviharba keverednek és tűz üt ki a hajón, minek következtében elvesztik a kapitányt (aki nem mellesleg Katherine Waterstone férje volt). Az űrhajó emberi életre utaló jeleket fog föl és a hajó legénysége, akik nem akarnak még 7 évet utazni mélyfagysztásban, úgy döntenek (bár viták és ellenzések árán) az eredti uticél helyett ezen az új bolygon próbálnak szerencsét. Le is szállnak, de nem bizonyult jó ötletnek. Hamarosan furcsa alakú tojásokba botlanak...



Annyi bizonyos, hogy a Covenantnak lesz folytatása, reméljük ütősebb lesz elődjénél.