2017. július 7., péntek

A sóher


Bizonyára mindenkinek ismerős a figura, aki épp akkor veszi elő elveszettnek hitt pénztárcáját, amikor már a másik rég kifizette a közös cehet, vagy épp nincs nála elég pénz, avagy soha nem hív vissza a telefonon. Sőt, nem ritka az olyan példány sem, aki Karinthy novellájából már jól ismert agyonolvasott könyvet, sokszor (újra)hasznosított 'giftet' ajándékoz neked, szélsőséges esetben pedig rájössz, hogy ezt még anno tőled kapta. Nem egyedülálló 'pestiesen fogalmazva' a szarrágás problematikája a modern társadalmakban, igen sok embert érint, nemre, korra, társadalmi státusra való tekintet nélkül. Igen jól hallották, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül!Sok igazság van a magyar mondásban miszerint: "Aki sír, hogy nincs, attól el kell venni". Sokak életét keseríti meg a szélsőséges spúrság, nem csak azokét akiken spórolnak, de maguk a sóherek sincsenek könnyű helyzetben, hiszen jól láthatóan rosszul vannak mindennemű pénz kiadástól. 



Ezt a jelenséget karikírozza ki az új francia vígjáték, a Sóher. A főszerepben a franciák egyik legkedveltebb komikusa, 'a francia Mr. Bean" Dany Boon.

A történet szerint Francois Gaultier (Dany Boon) zenész és zenetanár egyedül él, meglehetősen magányosan, de nem is érzi szükségét, hogy bárki fiával megossza hajlékát, hiszen az több víz és áramfogyasztással járna. Éppen úgy elégedett ahogy van, hiszen az épp lejárt konzerv vacsoráját abban a pillanatban kezdi enni, amikor felgyulladnak a köztéri lámpák, így pont nem kell lámpát gyújtania..Mindeközben fontos tudni, hogy Gaultier számláján több százezer euro lapul. Ebbe a magányos "idillbe" cseppen bele egy fiatal lány Laura, aki azt állítja, hogy a lánya és szeretne vele lakni. A kislány fenekestül felforgatja Gaultier életét, sőt a szerelem is bepróbálkozik nála a csinos kolleganője személyében, aki gyanútlanul éttermi vacsorára  invitálja Francois-t, nem sejtve micsoda kínokat okoz ezzel a férfinak.

A film alapvetően könnyű vígjáték,  némi drámai fordulattal, de senki ne aggódjon, 87 perc kellemes kikapcsolódást ad, sőt mitöbb némiképp segíthet mindannyiunknak a pénzhez való ambivalens viszonyunk átértékelésében. 


2017. május 30., kedd

Alien-Covenant


Az Alien rajongók már remegve várták a széria új epizódját, melyet ismét Ridley Scott rendezett (Gladiátor), azonban rendre csalódniuk kellett az Alien: Covenantban. Mert az  új Alien film egyáltalán nem lett méltó folytatása a Prometheusnak, nem is beszélve az ikonikus Nyolcadik utas a Halál-ról. Nemhogy nem borzongató a film, hanem egyszerűen saját maga karikatúrájává vált. Rendkívül gyenge választás volt a főszereplő szinésznő (Katherine Waterstone:Daniels) is, aki se nem karizmatikus, se nem magával ragadó, egyszerűen nem köti le az ember figyelmét a bárgyú téblábolása. Ahogy a barna bociszemeit meresztgeti a xenomporhokra az pedig néhol kifeizetten viccesen hat. Sigourney Weaver-t persze nehéz überelni, de a baj az, hogy  meg sem próbálták.

Egyet ígér a film, a korábbi epizódokhoz képest: véresebb jelenetekben valóban bővelkedik, Az elmaradhatatlan "xenoszületés" jelenetek  megvannak, bőségesen kiömlő belek és sugárban folyó vér társaságában.



A történet szerint a Covenant nevű ürhajó fedélzetén a legénységgel együtt 2000 telepes utazik krioban egy új, a Földhöz hasonló klímával és életviszonyokkal bíró bolygóra, amit benépesíthenének. Azonban hirtelen csillagviharba keverednek és tűz üt ki a hajón, minek következtében elvesztik a kapitányt (aki nem mellesleg Katherine Waterstone férje volt). Az űrhajó emberi életre utaló jeleket fog föl és a hajó legénysége, akik nem akarnak még 7 évet utazni mélyfagysztásban, úgy döntenek (bár viták és ellenzések árán) az eredti uticél helyett ezen az új bolygon próbálnak szerencsét. Le is szállnak, de nem bizonyult jó ötletnek. Hamarosan furcsa alakú tojásokba botlanak...



Annyi bizonyos, hogy a Covenantnak lesz folytatása, reméljük ütősebb lesz elődjénél.



2017. május 16., kedd

Amerikai pasztorál-amerikai álomból amerikai horror


A  pasztorál jelentése: egyszerű pásztoréletet idillikusan ábrázoló drámai mű. 
Ewan McGregor (Trainspotting) nagyon bátran választott témát első rendezésének, melynek alapját a film címét is adó Philip Roth Pulitzer-díjas regénye, az Amerikai pasztorál adta. Ahogy az eredeti könyv, úgy a film története is egy amerikai, középosztálybeli, a tipikus amerikai álmot megvalósító család drámáját mutatja be, ugyanakkor sokkal tovább is megy: egy valódi s, ma is aktuális társadalomkritika. 



Seymour Levov-ot (Ewan McGregor)  akit a filmben mindenki csak  "Svéd"-nek hív, úgy ismerjük meg, mint magát a megtestesült sikersztorit. Minden sikerült neki, amit egy ember elvárhat az életétől. Fiatalkorában az iskolája sikeres és népszerű sportolójaként, díjat díjra halmozott, miközben tanulmányait szintén kimagasló teljesítménnyel végezte. Később, sikeres üzletemberként viszi tovább a családi vállalkozást (apja bőrkesztyűgyárát). Mindennek megkoronázásaként a megye legszebb lányát, az egykori szépségkirálynőt vette el feleségül (Jennifer Connelly), akivel egy szép, tágas, igazi polgári milliőt árasztó családi házban éltek, míg megszületik a szintén álomszerűen szép, szőke kislányuk, Marry (Dakota Fanning). Az  első repedés ezen az idilli állapoton az, hogy a kislányról kiderül, hogy dadog és emiatt komplexusokkal küzd. De ez sem kezdi ki a család békés életét, szinte elvakult szeretettel nevelik az egyre nehezebben kezelhető kislányt, hisznek benne, hogy ez a fogyatékossága nem állhat a boldogságuk útjába. Noha egyre több jel mutat rá, hogy valami nincs rendben a gyerekükkel, aki spontán agressziv dühkitöréseket kap és az anyjára egyre inkább, mint női vetélytársára kezd tekinteni, minek következtében a két nő viszonya rohamosan romlani kezd. Svéd mint egy meginghatatlan sziklafal védelmezi vakon a család békéjét, noha annak már régen "lőttek". A kamaszkor beköszönte azonban végleg berobbantja az addig meginghatatlannak gondolt családi békét és nem csak a lány egyre elviselhetetlenebb viselkedése, hanem a vietnami háború kitörése miatt is. Amerika szerte kormány ellenes tüntetés hullám söpör végig  az országon. Megkezdődnek a 60-as évek hippimozgalmai, és mellettük vagy belőlük kinőve megjelennek a szélsőségesen radikális baloldali mozgalmak.

A New Yorkban tanuló Merry-t is magával ragadja a forradalmi hangulat és egyre drasztikusabb politikai nézeteivel borzolja a polgári értékeket valló, konzervatív családjának az idegeit. Merry-t teljesen beszippantja egy radikális politikai tömörülés, és úgy tűnik a családja nem tehet ellene semmit, csupán bízik abban, hogy a lány jobb belátásra tér. Merry jó kapcsolata apjával megromlik, az anyjától pedig teljesen elhidegül. Svéd mindent megpróbál hogy jó irányba terelje lányát, és csupán az apai féltés szól belőle, amikor azt mondja lányának, aki már alig akar hazajönni New Yorkból látogatóba, hogy "Hozd haza a háborút", vagyis ha annyira buzog benne a tettvágy akkor tegyen valami értékeset és maradandót otthon a szülővárosában.
Két nap múlva szörnyű esemény történik. A város postahivatalát felrobbantják. Merry Levov pedig eltűnik.

Ewan McGregor által rendezett Amerikai Pasztorál több, mint egy amerikai középosztálybeli család drámája és több, mint egy tragikus apa lánya kapcsolat bemutatása, noha a film központi cselekeménye a kettőjük  pusztító kapcsolata körül forog. .Ám a film sokkal több ennél. A drasztikus és szélsőséges nézetek és ideológiák veszélyességéről, az értelmetlen sehova sem vezető pusztításáról  szól ez a film,  mely ideológiák most is jelen vannak és melyekre minden korban oda kell figyelni. Csakúgy mint Ewan McGregor rendezői kvalitásaira.


2017. március 5., vasárnap

A Testről és lélekről- Enyedi Ildikó új, Arany Medve díjas filmjéről


" Felnőttek vagyunk, nem kell hogy zavarban legyünk..." hangzik el a film egyik jelenetében.

Azonban úgy tűnik az, hogy felnőttek vagyunk (ha jogilag nézzük, akkor ha elmúltunk 18 évesek), nem óv meg bennünket attól, hogy zavarban legyünk, ha valami megmagyarázhatatlanul erős és felkavaró érzelem kerít hatalmába bennünket egy másik lény iránt, amit úgy hívnak, hogy: vonzódás vagy szerelem. A felnőttkor nem óv meg bennünket attól sem, hogy megrémüljünk, ha olyan világokkal érintkezünk hirtelen, amelyek   teljesen idegenek a számunkra. Nem értjük, és azonnal bezárkózunk.
Enyedi Ildikó a magyar kortárs filmszakma egyik legkiválóbb rendezőnője (!), akinek legújabb alkotását A Testről és lélekről című nagyjátékfilmjét, (a legutolsó filmje, Simon Mágus után 18 évet kellett várni)  az európai filmszakma egyik legrangosabb díjával, a Berlini Filmfesztivál fődíjával, az Arany Medve-díjjal jutalmazta. 



Nem véletlenül, mert nagyon különös hangulatú és hangvételű filmről van szó, amely a szerelemről a maga hihetetlen egyszerűségében és bonyolultságában  beszél. Enyedi nem akarja didaktikusan a szánkba rágni, hogyan kell(ene) két embernek egymásra találnia, és megszeretnie egymást, nem próbálja megérteni miért szép, vagy fájdalmas a szerelem. Nem idealizál és nem dramatizál.Nagyon finom eszközökkel operál és mutatja meg esendőségünket, magunk és a másik ember előtt. Különös kontrasztot képez a témaválasztáshoz képest, a forgatási helyszín, ahol a történet játszódik, amely egy nagyon is működő vágóhíd. Enyedinél visszatérő elem  hogy állat szereplők is feltűnnek filmjeiben. (pl. a szamár az én XXI. századomban), A legújabb filmjében pedig kiemelt szerepet kap két gyönyörű (emberkéz nevelte, de vad) szarvas, akik a  két főszereplő álombeli megtestesülései. Külön történetek vannak az állatok (Góliát a hím szarvas és Picur a nőstény) nem éppen könnyű beidomításáról, amihez a világhírű, magyar Horkai Zoltán állatkoordinátor csapatát kérték fel.

A film valóban egy szerelmi történet, amely két, esendő, magányos és bezárkózó ember különös kapcsolatát, nehézkes egymásra találását meséli el. Az autisztikus hajlamokkal bíró Mária (Borbély Alexandra) élelmiszerbiztonsági ellenőrként dolgozik egy vágóhídon, Az elvált, kiüresedett és megkeseredett Endre (Morcsányi Géza) pénzügyi igazgató, szintén ott. Egy átvilágítás során pszichológiai vizsgálatot rendelnek el az ott dolgozók körében, ami nem is csoda, hisz egy vágóhídon dogozni lélekölő lehet...
A pszichológus (Tenki Réka) külön-külön behívja a dolgozókat és teszteket töltet ki, amiben az álmaikat is firtatja..Így derül fény arra a transzcendens jelenségre, hogy Mária és Endre álmai éjszakáról-éjszakára ugyanazok. Éjjelente szarvas alakjában találkoznak az erdőben, együtt kaparják ki a füvet a hó alól és "összeér az orruk." Míg éjszaka minden magától értetődő és működik, nappal két csetlő-botló, egymással semmit nem kezdeni tudó felnőtt ebédel a kantinban, ahol suta félmondatokat váltanak a rágós húsról...
A szerelem nem nélkülözi a szélsőségeket sem, így a filmben is  váltakoznak a megható, a vicces, és a drámai pillanatok. Nem könnyű az egymásratalálás, egy lépést követ két hátralépés. Bár a filmbéli Mária esetében az amúgy sem könnyű közeledést még nehezíti az a tény is, hogy a lány kissé autista, mégis mindenki magára ismerhet a filmben. Mindannyian autisták vagyunk. Ki kevésbé, ki jobban. 



    

2017. február 14., kedd

"A hazug embert hamarabb utolérni, mint...-Teljesen idegenek (Perfetti Sconosciuti,2016)



Képtalálat a következőre: „teljesen idegenek”
....a sánta kutyát." Mindannyian jól ismerjük ezt a klasszikus mondást. Én,  talán annyival egészíteném ki: A hazug embert hamarabb utolérni, ha okos telefonnal is rendelkezik. A mai világban ugyanis nem könnyű titkokat őrizni, hiszen az életünk szinte nyitott könyv mások számára. Sőt mi több, mi magunk tesszük közszemlére a magánéletünket Facebook és társai nagy örömére. Egyre szűkebb a mezsgye a  magánélet és a külvilág között, a kérdések sokaságát veti fel. Kinek és meddig engedünk betekintést a személyes életünkbe? Egyáltalán: mit jelent ma a privát szféra?Elképzelhető-e hogy miközben egyre nyíltabbak és gátlástalanabbak vagyunk a virtuális világban, a hozzánk legközelebb álló "off line" kapcsolatainkban bezárkózunk? Megtörténhet-e hogy miközben naponta órákat csetelünk, whatsappolunk közelebbi-távolabbi ismerősökkel,  a saját családtagjainkkal egyáltalán nem, vagy alig beszélünk? Hogyan eshet meg, hogy titkaink legyenek azok előtt az emberek előtt, akiknek elvileg  a legfontosabbak vagyunk? Lehetnek-e titkaink a szüleink, a férjünk,a feleségünk, gyermekünk, vagy a közeli barátaink előtt? Vajon mennyire ismerjük a számunkra legfontosabb embereket?Ismerjük-e eléggé a feleségünket, a férjünket, a gyermekünket? Mennyire lehetünk őszinték egy kapcsolatban? Egyáltalán: Mennyi őszinteséget bír el egy párkapcsolat, egy házasság, egy barátság?, 


Meghívás egy őszinte vacsorára

Paolo Genovese olasz rendező új filmje a Teljesen idegenek egy ütős és remek alkotás az őszinteség erejéről. Amely erő nem feltétlenül mindig építő, inkább pusztító...

A történet szerint egy hétfős baráti társaság találkozik egy közös kellemes esti vacsorázás reményében, aminek apropója a holdfogyatkozás megtekintése.Az értelmiségi, középosztálybeli házaspár Peppe (Giuseppe Battiston) és Carlotta (mindketten orvosok, a férfi plasztikai sebész, a nő pszichiáter) meghívják magukhoz barátaikat a párjaikkal vacsorázni. 
Az este idillien indul, kedélyes csevegéssel, a szokásos semmitmondó témákról.Két fogás között az est háziasszonya azonban felveti, hogy mindenki tegye ki az asztal közepére a mobiltelefonját és amikor bárkinek hívása, sms-e, csetüzenete jön, akkor azt nyilvánosan fel kell vennie, az üzeneteket fel kell olvasnia.Vonakodva bár, de végül mindenki belemegy a játéka és kezdetét veszi a "móka". Ami csak eleinte vicces, a játékból hamar családi és párkapcsolati drámák sorozata lesz. A kellemesnek induló estéből pedig teljes erkölcsi összeomlás.

A rendező kitűnő dramaturgiai érzékkel építi fel a történetet, a feszültség fokozatosan nő, amihez nagyon jó környezetet biztosít a lakásbelső is, ahol lényegében az egész film játszódik. A be-és összezártság a film végére elviselhetetlenné fokozódik. A vacsora elején még barátokként leülő társaság, az est végére magányos, elidegenedett, összezavarodott, csalódott egyének kusza halmaza lesz.
A film a végén nem ad egzakt válaszokat a kérdésekre, de még napokkal később is keressük rájuk a megoldásokat, amelyek talán nem léteznek, ahogy az őszinteség sem a barátságokban, és párkapcsolatokban...

2016. december 5., hétfő

Az utolsó emberig (Blood Father, 2016)

Mel Gibson-t évekig nélkülönöznünk kellett a filmvászonról, alkohol és drogproblémái miatt, idén azonban két filmmel is visszatért, amelyből az egyik a Blood Father (magyar fordításban  igen félrevezető, Az utolsó emberig címet viseli), amely 88 perc tömény akciófilmet ígér.




Az induló filmkockákban már megjelenő  Mel Gibson elsőre sokkolóan hathat a nézőre, kiváltképp ha még a Rettenthetetlen filmbeli harmincas külsejére emlékszünk. Szerepében ugyanis egy elhanyagolt külsejű, idősödő,lecsúszott ex alkoholistát játszik, akit felesége már rég elhagyott, lányát évek óta nem látta és valahol a mexikói határ menti "senkiföldjén" lakik lepukkant lakókocsijában. Megélhetését pedig még a lakókocsijánál is lepukkantabb alakok tetoválásával biztosítja. Aki némiképp figyelemmel kísérte Mel Gibsonról szóló hollywoody pletykákat és egyéb híreket az tudhatja, hogy a színész évek óta komoly magánéleti problémákkal küzdött, és ez az a töltet, ami miatt Gibson hihetetlenül hitelesen képes alakítani ezt a szerepet.Azt is mondhatnánk, hogy saját személyes kálváriáját jeleníti meg a szerepében. 

Az alapsztori még távolról sem nevezhető eredetinek, hiszen az életveszélyes kalandokba keveredő kamasz lányt, tigrisként megvédő apa figurája már több ízben is terítékre került Hollywoodban, egész pontosan Liam Nelson Elrabolva trilógiájára gondolok. Néhol valóban a film nézése közben déja vu érzésem volt. Ugyanakkor tartogat a film meglepetéseket is. A  cselekmény bár néhol kiszámítható, ám a feszültség jól felépített és egészen bele tud feledkezni (izzadni) az ember. Gibson játéka erős, hitelesen hozza a lányáért mindenre képes apát, akitől egykori börtönt is megjárt, motoros fenegyerekként nem áll távol a bűnbandák világa.

A filmen érződik, hogy európai (francia) kultúrkörben szocializálódó rendező Jean Francois Richet rendezte, ettől lesz a film néha egészen sallangmentes.

A sztori a következő: anélkül hogy a poént lelőném: John Link (Mel Gibson) lecsúszott ex alkoholistát hirtelen felhívja a kamasz lánya, Lydia ( Erin Moriarty) akiről évek óta nem hallott, hogy nagy bajban van: később kiderül, hogy a kis csaj enyhén szólva is rossz társaságba keveredett.Egész pontosan a mexikói alvilág próbálja hidegre tenni a lányt, aki egy bevetés közben "véletlenül" kinyírja az  egyik bandatagot aki nem mellesleg valami al főnök és a szeretője is.

Szóval jó nagy slamasztikába keveri szegény papát, aki azonban felgyűri az ingujját ( itt jól láthatóvá válnak Gibson szépen kidolgozott bicepszei, igen-igen hatvanévesen is jó pasi még :-) ) előkapja Colt.45-ét és felkészülten várja a lánya és most már az ő életére törő maffiát is..



Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=iNKxqjlpn9o 

2016. december 4., vasárnap

Florence a tökéletlen hang (2016)


Meryl Streep már sokadik szerepében ( Az ördög Pradat visel, Julie and Julia, Mamma Mia) folyamatosan bizonyítja, hogy vele nem nagyon lehet mellélőnie egy rendezőnek, ha Őt kérik fel, mert elvisz a hátán még egy kevésbé ütős forgatókönyvet is. Így van ez a legújabb filmjében is, amiben egy tökéletesen tehetségtelen, ámde gyermekien naív "énekesnőt" játszik, akinek gazdag férje (Hugh Grant) biztosítja a hátteret rögeszméjéhez miszerint ő világhírű énekesnő lesz. A sztori valós személyeken alapul. Florence Foster Jenkins és menedzsere egyben férje St.Clair Bayfield valóban az 1940-es évek new yorki elitjének tagjai voltak. A történet miszerint a valóban fülsértően hamisan éneklő Florence Foster Jenkins végül lemezt ad ki, és fellép a híres Carnegie Hall-ban valóban megtörtént.

Meryl Streep játéka teljességgel profi és hozza a tőle megszokott színvonalat, a komikus helyzetektől egészen a drámai pillanatokig. A filmebn nyújtott alakítása már csak azért is figyelemre méltó, mert ahogy a Mamma Miában is, úgy ebben a filmben is Meryl Streepet hallhatjuk a saját hangján énekelni.




A meglepetés számomra Hugh Grant színészi játéka volt, akit eddig én leginkább jobb vagy gyengébb vígjátékokban láttam és színészi játékából leginkább a búsuló kiskutyatekintetére emlékszem. Ebben a filmben azonban egy egészen új, drámai színészi játékáról is bemutatkozik. Egészen kíváló alakítást nyújt, nagyon erőteljesen hozza a magával tépelődő, érzelmeivel küzdő férjet. Méltó társa a filmben Streepnek.

A történet az 1940-es évek Amerikájában játszódik, bár a film lényegében kizárólag Florence Jenkins életének utolsó éveire koncentrál, a történelmi körülményekről csak mellékesen lehet következtetni, vagyis a második világháború kirobbanásának időszakára.

A filmszerep alapján Meryl Streep a már idősödő és súlyos betegséggel küzdő Florence Jenkinst alakítja, aki töretlneül hisz abban hogy fellép a Carnegie Hallban. Ebben messzemenőkig támogatja a sokszor hazug és képmutató környezete is, Leginkább menedzsere hisz benne, aki a  férje is,St. Clair Bayfield (Hugh Grant), aki még attól sem riad vissza hogy a negatív kritikákat író újságírókat lefizesse.

Bár a film bővelkedik a komikus jelentekben hiszen Florence önmaga két lábon járó paródiája, és Streep kítűnően alakítja a realitástól teljesen elszakadt álomvilágban élő "énekesnőt", mégis ez a film egy dráma.Egy nagyon szép, és megható történet a szerelemről, ami nem feltétlenül jelenti azt, amit gondolunk róla.

A cselekmény néha lassú és talán lassan bontakozik ki a történet egésze, mégis, a két színész kiváltképp Hugh Grant, meglepően erős alakítása miatt érdemes megnézni. Itt a film előzetese: