Az utolsó emberig (Blood Father, 2016)

Mel Gibson-t évekig nélkülönöznünk kellett a filmvászonról, alkohol és drogproblémái miatt, idén azonban két filmmel is visszatért, amelyből az egyik a Blood Father (magyar fordításban  igen félrevezető, Az utolsó emberig címet viseli), amely 88 perc tömény akciófilmet ígér.

Az induló filmkockákban már megjelenő  Mel Gibson elsőre sokkolóan hathat a nézőre, kiváltképp ha még a Rettenthetetlen filmbeli harmincas külsejére emlékszünk. Szerepében ugyanis egy elhanyagolt külsejű, idősödő,lecsúszott ex alkoholistát játszik, akit felesége már rég elhagyott, lányát évek óta nem látta és valahol a mexikói határ menti "senkiföldjén" lakik lepukkant lakókocsijában. Megélhetését pedig még a lakókocsijánál is lepukkantabb alakok tetoválásával biztosítja. Aki némiképp figyelemmel kísérte Mel Gibsonról szóló hollywoody pletykákat és egyéb híreket az tudhatja, hogy a színész évek óta komoly magánéleti problémákkal küzdött, és ez az a töltet, ami miatt Gibson hihetetlenül hitelesen képes alakítani ezt a szerepet.Azt is mondhatnánk, hogy saját személyes kálváriáját jeleníti meg a szerepében. 

Az alapsztori még távolról sem nevezhető eredetinek, hiszen az életveszélyes kalandokba keveredő kamasz lányt, tigrisként megvédő apa figurája már több ízben is terítékre került Hollywoodban, egész pontosan Liam Nelson Elrabolva trilógiájára gondolok. Néhol valóban a film nézése közben déja vu érzésem volt. Ugyanakkor tartogat a film meglepetéseket is. A  cselekmény bár néhol kiszámítható, ám a feszültség jól felépített és egészen bele tud feledkezni (izzadni) az ember. Gibson játéka erős, hitelesen hozza a lányáért mindenre képes apát, akitől egykori börtönt is megjárt, motoros fenegyerekként nem áll távol a bűnbandák világa.

A filmen érződik, hogy európai (francia) kultúrkörben szocializálódó rendező Jean Francois Richet rendezte, ettől lesz a film néha egészen sallangmentes.

A sztori a következő: anélkül hogy a poént lelőném: John Link (Mel Gibson) lecsúszott ex alkoholistát hirtelen felhívja a kamasz lánya, Lydia ( Erin Moriarty) akiről évek óta nem hallott, hogy nagy bajban van: később kiderül, hogy a kis csaj enyhén szólva is rossz társaságba keveredett.Egész pontosan a mexikói alvilág próbálja hidegre tenni a lányt, aki egy bevetés közben "véletlenül" kinyírja az  egyik bandatagot aki nem mellesleg valami al főnök és a szeretője is.

Szóval jó nagy slamasztikába keveri szegény papát, aki azonban felgyűri az ingujját ( itt jól láthatóvá válnak Gibson szépen kidolgozott bicepszei, igen-igen hatvanévesen is jó pasi még :-) ) előkapja Colt.45-ét és felkészülten várja a lánya és most már az ő életére törő maffiát is..

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=iNKxqjlpn9o 

Florence a tökéletlen hang (2016)

Meryl Streep már sokadik szerepében ( Az ördög Pradat visel, Julie and Julia, Mamma Mia) folyamatosan bizonyítja, hogy vele nem nagyon lehet mellélőnie egy rendezőnek, ha Őt kérik fel, mert elvisz a hátán még egy kevésbé ütős forgatókönyvet is. Így van ez a legújabb filmjében is, amiben egy tökéletesen tehetségtelen, ámde gyermekien naív "énekesnőt" játszik, akinek gazdag férje (Hugh Grant) biztosítja a hátteret rögeszméjéhez miszerint ő világhírű énekesnő lesz. A sztori valós személyeken alapul. Florence Foster Jenkins és menedzsere egyben férje St.Clair Bayfield valóban az 1940-es évek new yorki elitjének tagjai voltak. A történet miszerint a valóban fülsértően hamisan éneklő Florence Foster Jenkins végül lemezt ad ki, és fellép a híres Carnegie Hall-ban valóban megtörtént.

Meryl Streep játéka teljességgel profi és hozza a tőle megszokott színvonalat, a komikus helyzetektől egészen a drámai pillanatokig. A filmebn nyújtott alakítása már csak azért is figyelemre méltó, mert ahogy a Mamma Miában is, úgy ebben a filmben is Meryl Streepet hallhatjuk a saját hangján énekelni.

A meglepetés számomra Hugh Grant színészi játéka volt, akit eddig én leginkább jobb vagy gyengébb vígjátékokban láttam és színészi játékából leginkább a búsuló kiskutyatekintetére emlékszem. Ebben a filmben azonban egy egészen új, drámai színészi játékáról is bemutatkozik. Egészen kíváló alakítást nyújt, nagyon erőteljesen hozza a magával tépelődő, érzelmeivel küzdő férjet. Méltó társa a filmben Streepnek.

A történet az 1940-es évek Amerikájában játszódik, bár a film lényegében kizárólag Florence Jenkins életének utolsó éveire koncentrál, a történelmi körülményekről csak mellékesen lehet következtetni, vagyis a második világháború kirobbanásának időszakára.

A filmszerep alapján Meryl Streep a már idősödő és súlyos betegséggel küzdő Florence Jenkinst alakítja, aki töretlneül hisz abban hogy fellép a Carnegie Hallban. Ebben messzemenőkig támogatja a sokszor hazug és képmutató környezete is, Leginkább menedzsere hisz benne, aki a  férje is,St. Clair Bayfield (Hugh Grant), aki még attól sem riad vissza hogy a negatív kritikákat író újságírókat lefizesse.

Bár a film bővelkedik a komikus jelentekben hiszen Florence önmaga két lábon járó paródiája, és Streep kítűnően alakítja a realitástól teljesen elszakadt álomvilágban élő "énekesnőt", mégis ez a film egy dráma.Egy nagyon szép, és megható történet a szerelemről, ami nem feltétlenül jelenti azt, amit gondolunk róla.

A cselekmény néha lassú és talán lassan bontakozik ki a történet egésze, mégis, a két színész kiváltképp Hugh Grant, meglepően erős alakítása miatt érdemes megnézni. Itt a film előzetese: