Számos remek
film született már, amelynek központi témája a tánc felszabadító és varázslatos
ereje. Gondolok itt: Carlos Saura
1998-as Tango című filmjére, vagy akár a francia Stéphanie Brizé Tétova
Tangójára. De megemlíthetjük az eredeti
és nem „remakelt” japán rendező Masyuki Suo Shall we dance? című filmjét
is. (zárójel kezdődik)-Amit aztán az amerikaiak arcátlan és kendőzetlen módon
szinte egy az egyben „lenyúltak” és sikeresen "elhollywoodiasítottak" Jennifer
Lopez és Richard Gere főszereplésével, hogy az már szinte csöpög a nyáltól…
(zárójel bezárva).
Frédéric Fontaney, belga, de magyar
felmenőkkel rendelkező filmrendező Tango Libre-je azonban minden szempontból
különleges alkotás, mely kitűnik a többi közül. A tánc és kiemelten az Argentin
tangó szenvedélyessége nem a jól megszokott formában férfi-nő, szerelem,
párkapcsolat problematikában jelenik meg, hanem több szempontból is extrém
környezetbe helyezi.
Egy francia börtön
erőszakos világába helyezi, ahol agyon tetovált gyilkosok töltik a évtizedes
büntetésüket embertelen körülmények között, szűk cellákba zárva. Egy szerelmi
háromszögbe helyezi, ahol három férfi szeret egy nőt, és egy nő szeret három
férfit. Egy nyomorúságos és kilátástalan élethelyzetbe, ahol a nő egyedül neveli
kamaszodó fiát, miközben a férje és annak bűntársa (aki a szeretője volt) a
börtönben ül gyilkosságért. Az egyetlen kiutat a kilátástalanságból a tánc
jelenti, amit Fonteney a filmjében a szabadság metaforájaként használ.
A történet
szálai előbb a tánciskolában futnak össze, ahová a film főszereplője Alice (Anna Paulichevic-egyébként a rendező igen szexepiles felesége) jár
hetente, hogy kiszakadjon zavaros élete katyvaszából. Ugyancsak ide menekül a
negyvenes évei elején járó J. C is, az együgyű börtönőr, akinek egyetlen
társasága a tizenöt éves aranyhala. A probléma akkor kezdődik, amikor másnap a
szokásos börtönlátogatás alkalmával J. C megpillantja az előző esti
táncpartnerét amint a látogatószobában szenvedélyesen beszélget egy rabbal. A
szenvedélyesség oka, pedig nem más, mint a féltékenyég, amikor megtudja: a
felesége a börtönőrrel jár argentin tangót tanulni.
A film
csúcsjelenete, amikor a büntetését töltő férj, Fernand (Sergi Lopez) a fegyház udvarán tett séta alkalmával, odaballag egy
argentin származású bandavezérhez (akihez egyébként senki nem mer odamenni) és
megkéri, hogy tanítsa meg neki az argentin tangót. Meghűl a börtönben a levegő
egy pillanatra, a feszültség tapinthatóvá válik.
A latin
bandavezér (Chicho Frumboli, profi táncos)
akkor feláll, odainti a szintén argentín rabtársát és elkezdenek táncolni. De
nem ám akárhogyan kéremszépen! Úgy, ahogy azt csak akkor lehet táncolni, ha a
véredben van, ha beleszülettél…Zseniális jelenet, ahogy a két férfi tangózni
kezd és a többi rab eleinte csodálattal, vegyes félelemmel nézik, majd később
felbátorodva, már a ritmust tapsolják nekik.
Felemelő jelenet, az ember a gyomrában kezdi érezni a ritmust.
Nem utolsó a
következő jelenet sem, ami a tánciskolában, a cérna zokniban finomkodó
mozdulatokkal táncoló párocskákat mutatja.. Felejtsük el. Az olyan messze van a
tangótól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Mindazonáltal a
film, bár komikus jelenetekből és helyzetekből nincs hiány, korántsem vidám és
végig belengi valami sötét melankólia és feszültség. A film színei is sötétek
és fenyegető a filmet végigkísérő revorver is, amit a kamasz fiú megtalál.
Érdekes a filmben a börtönőrt J. C-t játszó Francois
Damien alakítása, aki olyan súlytalan, mintha ott se lenne, végül mégis ő
az aki megoldja a helyzetet.
Egy szó, mint
száz, nekem tetszett, szerintem ez a film érdemes arra, hogy megnézzük, a
rendező, Frédéric Fonteney nevét pedig megjegyzem.
