„Potiche” franciául annyit tesz, mint kinai porcelán-váza. Egy egzotikus és míves darab, amibe virágot nem merünk tenni, nehogy eltörjön, inkább amolyan dísztárgya a lakásnak, Szép és mutatós de nem uralja azt. Ilyen „potiche”-ként aposztrofálhatjuk Madame Suzanne Pujol-t , (Catherine Deneuve), Monsieur Pujol (Fabrice Luchini),az esernyő-gyáros feleségét is A történet a 1970-es években játszódik. Madame Pujol, már nem fiatal, de még mindig mutatós nő, akinek egyetlen dolga evilágon az, hogy kiszolgálja a családját, és ura parancsolóját, a kibírhatatlan és arrogáns férjét. Aki mellesleg szeretőt tart, és semmibe veszi őt. Miután anyagi gondjaik szemmel láthatóan nincsenek, Madame Pujol mintha rózsaszín szemüveget hordana, s látása enyhén szólva szelektív lenne, nem hajlandó tudomást venni azokról az aprócska tényekről, miszerint férje félrelép, a lánya házassága romokban hever, s egyetlen fiuk, meg a saját neméhez vonzódik. Látszólag minden olyan, mint a mesében. Szépek és gazdagok. Mindez azonban egy csapásra megváltozik, amikor az amúgy is elég gyenge idegzetű férjet szélütés éri, és üresen marad a gyár vezérigazgatói széke. A családi hagyományokkal is rendelkező gyárnak gyorsan vezérigazgató helyettesre van szüksége, különösképpen, mert a káoszt kihasználva, a munkások is elkezdenek lázadozni. (A munkások szakszervezetének vezetőjét pedig nem más játssza, mint Gérald Dépardieu, aki mellesleg szerepe szerint régi szeretője is madame Pujol-nak.) A családi kupaktanács összehívása után, pedig egyértelművé válik, hogy Madame Pujol az, akinek legénynek kell lennie a gáton. És lám, miből lesz a cserebogár….
Madame Potiche-ról, aki azelőtt, csak a tűzhely mellett érezte magát biztonságban, kiderül, hogy jobb vezető kvalitásokkal rendelkezik, mint a férje, s kezei között a gyár ismét prosperálni kezd. Madame Pujol sikerre viszi férje gyárat, és kilép a Potiche szerepéből, amivel nem kis felfordulást okoz környezetében. A 1970-es években divatba jött, ún. önérvényesítő nővé válik, aki még akár politikai karriert is befuthat De mi lesz azután, hogy férje ismét rendbe jön és visszaakarja venni igazgatói székét?
Francis Ozon új filmje, ismételten (és már sokadszorra) zseniális színészi játékkal megalapozott jó humorú film, mely egyben egy társadalomkritika is. A történet, bár a 70-es években játszódik, ma úgyanúgy megállja a helyét. Catherine Deneuve-nek pedig egy igazi jutalom szerep, amelyben megvillogtathatja még mindig jó lábait, és nem utolsósorban kiváló szinésznői kvalitásait.
Ha jól emlékszem Zorán énekli, hogy a szerelem jó, a szerelem fáj.... És milyen igaza van. Silvio Soldini olasz rendező, Szeretők című filmjének megnézése után, ennek a dalnak a refrénje ugrott be. A film címe tulajdonképpen nem hagy nekünk sok találgatnivalót a történet kimenetelére. Én mégis úgy ültem be a moziba, hogy talán most az egyszer a szerelem nem fog fájni. De nézzük a történetetet dióhéjban. Adott egy a, harmincas éveinek elején járó fiatal és szép nő, Anna. Vegyünk mellé egy kövérkés, szuszogó, nem túl vonzó külsővel, de gyengéd mackós beütésel megáldott férjet, Alessio. Ő az a fazon, akire lehet egy életet építeni, bár kissé naív, néhol már-már bárgyú szelídségű, ám biztosak lehetünk benne, hogy nem "a röptében a legyet is" típus. Anna karaktere a bizonytalan fiatal és a párjához képest igen vonzó külsővel megáldott nőé, aki részint a családja és a társadalmi elvárások nyomására, részint talán kicsit belülről is már-már engedne a családalapítás, gyermekvállalás
Azt hiszem, régóta láttam olyan filmet, amely ennyire tisztán és természetesen adta át a nézőnek a mindent átható életerőben rejlő varázslat érzését. Azt az érzést, hogy ragaszkodnunk kell az életünkhöz, meg kell élnünk, annak minden pillanatát illetve azt, amitől mindenki retteg, a megöregedés folyamatát és a halál mindenkire érvényes tényét. Sally George és Stephen Walker filmje a Young at Heart-Örökifjak ilyen hatással volt rám. Úgy érzem témája, különösen értékes és aktuális kérdést feszeget. Számomra ez a film azon túl, hogy valami elementáris életigenlésről szólt, jelentette az életkor tiszteletét is. Amiből, ma úgy érzem hiány van. Úgy látom, ugyanis, hogy minden, ami ma számít, az fiatal, új, friss, sima,és persze tökéletes. A világ nem akar szembenézni sem öregséggel, sem az elmúlással, sem pedig a halállal. Minden azt sugározza, hogy addig vagy sikeres amíg fiatal és szép vagy. Ha már nem olyan sima a bőrőd, és megőszül a hajad, rohamosan romlani kezd az "értéked a halpiacon". S, ez a film, épp azt mutatta meg, hogy az arcon megjelenő és egyre mélyülő, sokasodó ráncok, milyen szépek tudnak lenni. Főleg, ha a lélek szépsége, az életerő, életvidámság és a belső béke is kiül az arcokra. Vannak ugyanis kortalan dolgok az életben, amelyek értéke pont az életorral nő meg.Mint a szeretet, a barátság, az élethez való ragaszkodás...Legjobb jelenet számomra a filmben az volt, amikor az egyik 80 és 90 év körüli énekes a csapat többi tagjával utazik a próbára, és azon morfondírozik, hogyan tudnának több próbát beilleszteni a táncrendjébe, ami igen sűrű.Sorolja:Hétfő:gitározás, kedd:focizás szerda: trombita tanulás. Nos, erre mondtam azt, hogy ezt a filmet, minden magyar férfinek és nőnek meg kéne néznie. Így is meg lehet öregedni...Zseniális film, mindenkinek ajánlom!
Leonardo di Caprio, Marillon Cottilard, Michael Caine, színészgárda úgy tűnt biztosíték lesz Christopher Nolan új filmjére az Eredetre. Úgy tűnt, ennyi jó színész még akkor is elviszi a hátán a filmet, ha az alapjában véve nem a „legtutibb” sztori és forgatókönyv. Nos, ebben az esetben sem a szinészekkel, sem pedig a történettel elsőre nem volt gond. A színészek korrekten játszottak, Leonardo di Caprioval az élen, a történet pedig több, volt, mint bonyolult. Nos, a sztori a következő csak dióhéjban. Dom Cobb (Leonardo di Caprio) egy elvetélt építészmérnök, aki különleges képességgel rendelkezik. Képes arra, hogy beférkőzzön mások tudatalattijába és onnan információkat szedjen elő, vagy épp gondolatokat ültessen be a mélyaltatatásban lévő áldozatának agyába. Eme egyedülálló képessége különösen értékes lehet akkor, ha ipari kémkedésről van szó. Hamarosan Dom Cobb a legkeresettebb „tolvaj” lesz. Legújabb megrendelője egy ázsiai, energiában utazó vállalatbirodalom feje, aki azzal bízza meg, hogy érje el azt, hogy a rivális amerikai vállalat örököse, apja hirtelen halála után darabolja fel a céget. Cobb, a jól bevált amerikai akcióhősök kliséje szerint, épp már ki akar szállni az egyre eldurvuló sztoriból, ám, ezt az utolsó munkát még elvállalja. Még jó hogy, különben nem lenne min izgulnunk három órán keresztül. Innentől kezdve Cobb szervezkedik, csapatot épít, tudatalattikból ki-és bejárkál, idősíkokban mozog. Helyek, helyszínek, álom és valóság változik folyamatosan a filmben és néha olyan zavarosan, hogy már követhetetlen. Én is körülbelül a második órában adtam fel, hogy megértsem Cobb és csapata épp melyik tudat síkban harcol agyuk kivetülései ellen, s csak hagytam, hogy a film hasson az én tudatalattimra is. De nem hatott.
A hétvégén spontán ötlettől vezérelve leugrottunk kedvenc kerületem egyik legkedvesebb mozijába az Odeon Lloyd-ba az egykori Duna-moziba, és megnéztük Nick Hornby és Lone Shervig (Olasz nyelvlecke kezdőknek) által fémjelzett 2009-es An education vagy magyar címén Egy lányról című alkotását. Igaz, nyár van, nem moziszezon, de mégis meglepett, hogy magunkkal együtt talán 5-en ha voltunk a nézőtéren.Pedig jó film.Nagyon jó.
A hatvanas évek Londonjában járunk.Egész pontosan London külvárosában.Lánygimnázium.Szigorú, konzervatív pápaszemes tanárnők, egyenruhába bújtatott fiatal lánytestek, nyakig begombolt keményített blúzok.Copfok. Cselló órák. Főhősünk, a 17 éves szép és okos Jenny kitűnik a társai közül. Mintatanuló, csellózik, francia leckéket vesz, és Oxfordba készül.Szabadidejében azért, titokban cigarettázik a barátnőivel, és Párizsról álmodozik Juliette Greco-t hallgatva. Álmodoznia kell is, mert az a kispolgári milliő amiben szüleivel él, abban fuldoklik.És ekkor jön a fehér lovon a szőke herceg ( Peter Sarrsgard) .Illetve nem is lovon, hanem egy royce royce-on. És ez a szőke herceg, David legalább egy 20-al idősebb a mi harmatos Jennynknél.És nagyon gazdag.És nagyon művelt.És nagyon simulékony stilusú.Nem kell sok és a lányt teljesen elkápráztatja, majd később az aggódó szülőket is, akik eleinte rémülten veszik észre lányuk kezdődő átalakulását. Megkezdődik a lány álomélete, amiről az addig szerény anyagi körölmények között élő szüleivel csak ácsingózhatott. A férfi elvarázsolja a lányt divatos ruhákkal, koncertekkel, vacsorákkal, estélyekkel, Párizsi kiruccanással.Hát nő legyen a talpán aki ellent tud ennek állni.Mindeközben az addig mintatanuló, okos és szép reményekkel bíró Jenny egyre inkább elhanyagolja tanulmányait és Oxford is egyre messzebbre kerül tőle. Nézőként mi is elkábulunk egy pillanatra Jennyvel, hogy aztán kis szorongást kezdjünk el érezni a gyomrunk tájékán.Túl szép hogy igaz legyen. És beigazolódik végül, hogy a megérzéseinkre mindig hallgatnunk kell...
Miért fogott meg a film?
Azért, mert az életben sokszor kerülünk válaszút elé, amikor veszélybe kerülhetnek a céljaink, az álmaink, vagy az önállóságunk.És ilyenkor kell észnél lenni.Nem minden arany ami fénylik.
Sosem értettem, hogy miért fordítják folyamatosan félre az eredeti külföldi film címeket. Talán, mert úgy gondolják, ha magyarosítják azzal többen megnézik? Mindenesetre Jason Reitman rendezte Up in the Air című 2010-es filmjének magyar címváltozata igen találóra sikerült. Egek ura. Nos, igen a főszereplő, Ryan Bingham (George Clooney) negyvenes, inkább ötvenes éveiben járó, kissé már kiégett sármőr, akinek a fő foglalkozása, sőt mitöbb hivatása az, hogy, akár kontinenseket is átszelve kirúgjon embereket. Életének 99,9%-át repülőgépen, repülőtereken és hideg-rideg hotelszobákban tölti. Ebbe az életformába érzelmek, család, feleség természetesen nem fér bele, de a felületes szemlélőnek úgy tűnhet ezt főhösünk nem is bánja. Egészen addig, míg hirtelen ő találja magát az asztal túlsó végén, és ő az akinek felmondanak. Az indoklás pedig egy fiatal, agilis, filigrán törtenő kis kollegina felöl érkezik, aki szerint nincs szükség személyes beszélgetésre és többezer kilométeres repkedéshez, valamint dollár ezrekhez ahhoz, hogy valakivel közöljék: ki vagy rúgva. Elég ezt egy számítógép képernyőjén közölni az illetővel. Ám, főhősünkbe azért mégicsak szorult némi emberség. Felveszi a kesztyűt, hogy bebizonyítsa itt azért mégiscsak emberéletekről, sorsokról van szó. Hogy igazolja munkája létjogosultságát. Illetve nemcsak a munkájáét. Az egész életéét. És tulajdonképpen itt kezdődik a történet. Míg bevezeti fiatal kolleganőjét a szakma rejtelmeibe, rájön, hogy az élet a legnagyobb társasjáték, és amit ő játszik ahhoz nincs társ. Vajon már késő, hogy megtalálja a boldogságot?
Hogy miért fogott meg a film?
Azért, mert kitűnö tükröt mutat a mai, elidegenedett hightech és agyoninformatizált világunkról, amihez jó hátteret adtak az egyforma repterek és sivár hotelszobák végtelen folyamai
És azért is , hogy feltegyük a magunknak kérdést : Ez lenne a Szép új világunk?
