Nők és Asszonyok, óvakodjatok a Bestiától! avagy mit tehetsz az elemi szerelem ellen?

Az 5. Frankofon Filmnapok egyik sikerfilmje bizonyosan a még mindig bombaformában levő negyvenes Sophie Marceau (Házibuli)  és Francois Cluzet (Életrevalók) páros filmje az "Une rancontre" ( Egy találkozás) magyar verzióban Elemi szerelem című film.

A rendező Lisa Azuleos neve nekem nem ismerős, de annyi bizonyos, hogy a film rendezője, producere, sőt a film egyik szereplője is ( ő játssza "a" feleséget). Felvetődik tehát a kérdés, vajon nem a saját élményeit vitte-e filmre...

A sztori elsőként egy könnyed limonádénak indul. Az elvált, sikeres, negyvenes és rendkívül csinos íronő Elsa ( Sophie Marceu) egyik könyvbemutatóját követő partin megismerkedik a nála egy tizessel idősebb, sármos szintén sikeres ügyvéddel Pierre-rel. Azonnal lángol közöttük a levegő-ahogy mondani szokták. Kellemesen elflörtölnek egymással, és élvezik, hogy hatéssal vannak a másikra. A probléma csupán annyi, hogy Pierre nős, és két gyermek apja. Első kinézetre harmonikus családi életet él(ne) és esze ágában nem lenne elhagyni a családját és jól felépített életét. Ha. Hacsak nem találkozik egy igazi Ragadozóval, Elsaval, aki kiszemeli magának és hellyel-közzel mindent elkövet, hogy a férfi közelébe kerüljön. 

A film azonban egy nagyon is húsbavágó problémát mutat be. Nevezetesen azt, hogy hogyan tudja egy hosszútávú kapcsolat vagy egy házasság túlélni az állandóan jelen levő Kísértést? Szabad-e kockáztatni és engedni a vágyaknak és ezzel azt veszélyeztetni, hogy elveszítünk mindent? Vagy "az élet rövid" alapon igenis bele kell vágni és meg kell ragadni azt, amit az Élet kínál.

Mit tehet a társ aki érzi, hogy tehetetlen a fellépő veszéllyel szemben, mert nem tudja egy 15-20 éves házasságban már ugyanazt az izgalmat nyújtani kapuzárási pánikban szenvedő férjének, vagy feleségének? 

Izgalmas kérdéseket feszeget a film két jó szinésszel és egy jó rendezéssel megsépkelve, mert a film nincs rózsaszín mázzal leöntve és pont annyit és ott adagol az érzelmekből és a humorból ahol kell.

A filmet a nagy közösnégsikerre való tekintettel március 12-től játsszák a magyar mozikban! Érdemes megnézni!

Asztmás Molnár Piroska-Jógázó Jordán Tamás és egy borjú az asztalnál-Zuhanás a semmibe

Pálfí György (Taxidermia, 2005), legújabb filmje  A Szabadesés az idei Karlovy Vary filmfesztiválon három díjat is kapott,  köztük a legjobb rendezés díját. Az alig egy hete lezajlott magyar filmhéten mutatták be, Szóval friss élmény még mindenki számára. Számomra is.Pálfi György szereti a szürreális elemeket a filmjeiben, nos a Szabadesésben is bőven akadnak. A szereposztás alapból nagyon csábító. Molnár Piroska, Jordán Tamás, Nagy Zsolt, vagy Tenki Réka akit a Katona József Színházból is ismerhetünk és még sok ígéretes fiatal, meg kevésbé fiatal színész. 

Na szóval, A film alapötlete mondhatni, rém egyszerű, sőt talán kissé sablonos. Az Alkotó azt ókumlálta ki, hogy tekintsünk be egy budapesti, elég vegyes társadalmak által lakott, de nem proli társasház 7 emeletének, összesen 7 lakásába, ahol beleláthatunk egy-egy tipikusan magyar sorsba, életbe, ( a rendező szerint) jellemző társadalmi problémába stb...Mindezt, pedig egy gyönyörű füzérre felfűzve, amely nem más, mint a 7 emeleten végigcaplató, asztmás, egyben depressziós és elszegényedett kisnyugdíjas Molnár Piroska szuszogása és harákolása. Na de ne szaladjunk ennyire előre. 

A kiindulási probléma a 7.legfelső emeleti lakásban  (=első lakás) a magyar elszegényedett, beteg, és napi anyagi problémákkal küzdő, magára hagyott kisnyugdíjas, akinek a csak száraz zsömle és parizer jut vacsorára, egyébiránt a legkedvesebb elfoglaltsága, hogy az Aldi, vagy Lidl promó anyagában bogarássza az akciókat. A jelenet nevetséges, de valójában nem az. 

Molnár Piroskának is betelik a pohár, mert fogja a gurulós kocsiját (tudják, azt az oldschool darabot), felmegy a társasház tetejére, oszt leveti magát a sötét éjbe. Szabadesés. Pffff. Nagyot csattan a betonon, majd fél perc múlva feltápászkodik, összeszedi az eltört szemüvegét, fogja a sparos szatyrot és megindul felfelé a 7 emeletnek. A tulajdonképpeni film itt kezdődik. Egy emelet, egy lakás, egy social problem. 

Találkozunk a hét emelet közben megtért, ezotériától teljesen behülyült csoporttal (értjük a célzást, már csak az ezotéria segíthet rajtunk?), egy édes hármasban élő házaspárral, egy high-tech lakásban élő yuppie párral, akik mielőtt szexelnének befóliázzák magukat ( ezt is értjük: teljesen beteg és elhidegült világban élünk ).Látunk egy zugnőgyógyász rendelőjét, aki 250 ezerért vállal abortuszt 

(igen-igen, korrupt s züllött a magyar egészségügy, szörnyű, ki törődik a fiatal abortuszon átesett  nők lelkével, egyáltalán szabad-e ?) illetve a bigott családfő és a rettegő kisfiának a konfliktusa, aki mindenhol hatalmas szarvasmarhákat lát a lakásban ( ezt például nem értettem)...Meg még további érdekes problémás eseteket is látunk. Nekem az egész néhol eröltettett volt és a sztori sem állt össze, szétdarabolódott és a mondanivaló is sekélyes. Az meg, hogy csótányok másznak ki egy tisztaságmániás nő szájából, hát ezt sem értem mi volt ezzel a célja a rendezőnek. Szürreálisnak, talán szürreális, meg gusztustalannak is elég gusztustalan. Szerintem e nélkül is világos volt mindenkinek az üzenet.  

Na szóval, ha Molnár Piroska nem harákol végig a filmen és vonszolja fel magát 7 emeleten, akkor lehet, hogy nem várom meg a végét....Érte, meg a filmzene miatt (Amon Tobin) érdemes volt megnézni.Egyébként kibírtam volna. Itt a film előzetese is, ha valaki azért kedvet kapna hozzá:

Édes Élet-avagy a keserű valóság-Prokarióták a tévében

Ez a bejegyzés némiképp ki fog lógni a sorból, de mégis úgy érzem, szorosan kapcsolódik a Mozi az Egész világ blog témához.

Egyik este, egy viszonylag intenzív munkanap után, a fotelemben ültem és "zombultam" a tévé képernyője előtt. Szokás szerint semmi értékelhetőt nem adtak a csatornák, Így aztán, cél nélkül kapcsolgattam. Miután a századik mosópor és fogsorragasztó reklámon végigrágtam magam, illetve az afrikai oroszlánok is széttépték aznapi gazellájukat, rátévedtem a TV2 szuperprodukciójának nevezett, ÉDES ÉLET napi szörnyűségre. Szögezzük le gyorsan: NEM nézem, és a továbbiakban sem fogom. Mégis, amikor rákapcsoltam, nem bírtam levenni róla a szemem. Mindjárt elmondom miért. Egyszerűen sokkolt amit láttam.Persze hosszú a sora azoknak a showbusinessben dolgozó, magukat sportolónak, énekesnek, vagy művésznek, esetleg színésznek tartó egyéneknek, akik a pénzért képesek "lemenni kutyába" (ezúton is elnézést kérek a négylábú barátainktól). Szóval nem is erről a végtelenül szomorú, vagy szánalmas jelenségről szeretnék beszélni. Hanem sokkal inkább arról a kártékony üzenetről, amit ez az ÉDES ÉLET közvetít "azemberek" felé. Mondjuk felém nem, de sokan vevők rá, a nézettségi adatok szerint.

Abban a bő 40 percben, amíg  kikerekedett szemmel néztem a műsort, semmi mást nem láttam és hallottam, csak zavaros lelki világú, egymással fejhangon üvöltöző pojácákat és prokarióta egysejtűek értelmi szintjén lévő, veszekedő hím és nőnemű egyedeket. Akinek nem lenne világos: az ÉDES ÉLET "celeb" párok baromi érdekes, valójában végtelenül unalmas és sekélyes mindennapi életét igyekszik megmutatni. A műsor célja vélhetően az, hogy megnyugodjunk, Igaz, hogy Berki pojáca Krisztiánon három millás karóra van, de ugyanazok a mindennapi gondok gyötrik szegény kopasz fejét. Nos, nem nyugszunk meg. Visszatérve a "message"-re. 

Forrás:http://www.parameter.sk/rovat/bulvar/2014/02/27/berki-krisztian-miatt-tort-ki-herevasaltatasi-laz-neten  

A sötétség és a primitívség ami belengi, (sőt teljesen beburkolja) a szereplőket, az igénytelen környezet amiben élnek, és az egymáshoz való viszonyuk teljesen elképesztő. 

Na mármost, ez nem lenne probléma, ha nem nézné annyi magyar fiatal és kevésbé fiatal és nem érezné úgy, hogy EZ A NORMÁLIS. Nem, nem ez a normális. Nem tartom normálisnak, hogy egy férfi alapjáraton úgy üvöltözzön a párjával, mint egy magából kikelt dúvad, a nő pedig folyamatosan fejhangon visítson és hisztériázzon. És ez A MŰSOR.

Mindeközben az egyik jelent különösen hajmeresztő volt számomra. A Berki "Pojáca" Krisztián egyik hobbija, hogy a stábbal a háta mögött kilátogat a 20 milliós sportautójával szerencsétlen hajléktalanokhoz és odadob nekik egy zacskónyi használt ruhát. Nesztek, lássátok micsoda két lábon járó Teréz anya vagyok. Szerintem inkább undorító a gesztus, mint emberbarát. Az is igaz, hogy KI törődik ma Magyarországon a hajléktalanokkal? Senki. De nem hiszem hogy attól, ha Berki Krisztián odadob egy szemeteszacskóban egy halom rongyot azoknak a szerencsétleneknek, akkor majd a tévé nézőiben felébred a szolidaritás...

Egyszóval nem értem, hogy miért nézi ezt a műsort minden este egy fél ország, és miért van a fél ország ilyen értelmi színvonalon? Vannak persze hipotéziseim. Például, hogy addig sem  kell elgondolkodni a saját nyomorukon és esetleg tenni is valamit, hogy jobb legyen, mert lám, ez így normális. Jelzem gyorsan, hogy nem az.

Betti-mobil: Ajándékfilm a 70 éves Catherine Deneuvnek

Deneuve legújabb filmjének előzménye a "rosszmájúak" szerint az, hogy a díva nehezményezte: már nem szerepeltetik annyi filmben, mint korábban...Állítólag ezért (is) Emanuelle Bercot rendezőnő gyorsan írt rá egy főszerepet az új filmjében, amely az Elle s'en va, vagyis " Elmegyl" címet kapta. Fogalmam sincs, hogy lett a francia címből a  magyar "Betti-mobil", merthogy sehogy nem jön ki a fordítás, de ezt a jelenséget már megszokhattuk a többi film esetében is. A film angol címe talán még találóbb: "On my way" (Az én utamon).Ennek legalább köze is van a film témájához, amely röviden a következő. A kezdő képkockák egy bretagne-i, álmos kisvárost mutatnak, ahol Betti (Deneuve) és anyja (Myléne Demongeot), családi vállalkozásként a helyi éttermet viszik. Úgy tűnik egész olajozottan és jól, mert telt házzal megy minden este. Férfiak a családban nincsenek. Betti  60 körül járó, jó karban lévő, elvált nő,  felnőtt lányával és unokájával a kapcsolata nem túl felhőtlen, amúgy pedig szeretője egy házas embernek. Bár a kisváros és az étterem idilli keret, ő mégis boldogtalan. Boldogtalansága csak fokozódik, amikor anyjától megtudja: A szeretője elhagyta őt egy fiatal nőért. Betti másnap a napi rutinból kiszakadva, hirtelen ötlettől vezérelve beül kocsijába és   otthagy csapot-papot. Egyetlen célja, hogy cigarettát vegyen valahol, egyébiránt nem tudja merre viszi a lendület. Erdei utakon, kis utakon, autópályákon, kisvárosokon át. Útja során kisebb-nagyobb kalandokba keveredik. Éjszakai klubokban ismerkedik, nálánál harminc évvel fiatalabb férfi ágyában ébred fel, vagy épp egy éjjeliőrrel húzza meg magát a zuhogó eső elől, egy bevásárlóközpont bútorbolt osztályán. Útja során, mely céltalan és magányos mégis rengeteg szeretettel és segítőkészséggel találkozik. 

A néző számára sem teljesen érthető ez a sodródás, s már-már ellaposodik a  történet, amikor a film másik felében szerencsére felgyorsulnak az események. Betti eddigi céltalan bolyongása és sodródása értelmet nyer. Lánya felhívja és megkéri vigye el az unokáját a nagyapjához, mert neki Brüsszelbe kell mennie egy állásinterjúra. Innentől kezdve a film és Betti előélete is kibontakozik, a családi viszonyok feltárulnak és lassan minden a helyére kerül a történetben. Érdekes, ahogy a kezdeti szürkés-sötét, nyomott színek helyét átveszik az élén vidám színek a filmben, úgy ahogy a hangulata is megváltozik.

Deneuve játéka is egyre kifejezőbb, ahogy haladunk az események sorában a végkifejletig, bár egy hűvös távolságtartás mindvégig jellemzi őt. 

Azt,hogy a rendezőnő mit akart  üzenni ezzel a filmmel, az számomra nem teljesen világos. Nem hinném, hogy azt, hogy kezdj új életet ha a régi már nem működik. A főszereplő Betti minden volt, csak határozott nem. Azt sem mondhatnám, hogy tudatosan kezdett új életet, mert a céltalan utazásában sodródott egyik eseményből a másikba.

Hacsak nem azt akarta mondani, hogy néha nem árt egy kicsit céltalanul bolyongani az életben, mert nem tudni hova vezethet ez minket? Lehet. 

    

Tango Libre-Szabad a tánc

Számos remek film született már, amelynek központi témája a tánc felszabadító és varázslatos ereje.  Gondolok itt: Carlos Saura 1998-as Tango című filmjére, vagy akár a francia Stéphanie Brizé Tétova Tangójára.  De megemlíthetjük az eredeti és nem „remakelt” japán rendező Masyuki Suo Shall we dance? című filmjét is. (zárójel kezdődik)-Amit aztán az amerikaiak arcátlan és kendőzetlen módon szinte egy az egyben „lenyúltak” és sikeresen "elhollywoodiasítottak" Jennifer Lopez és Richard Gere főszereplésével, hogy az már szinte csöpög a nyáltól… (zárójel bezárva).

 Frédéric Fontaney, belga, de magyar felmenőkkel rendelkező filmrendező Tango Libre-je azonban minden szempontból különleges alkotás, mely kitűnik a többi közül. A tánc és kiemelten az Argentin tangó szenvedélyessége nem a jól megszokott formában férfi-nő, szerelem, párkapcsolat problematikában jelenik meg, hanem több szempontból is extrém környezetbe helyezi.

Egy francia börtön erőszakos világába helyezi, ahol agyon tetovált gyilkosok töltik a évtizedes büntetésüket embertelen körülmények között, szűk cellákba zárva. Egy szerelmi háromszögbe helyezi, ahol három férfi szeret egy nőt, és egy nő szeret három férfit. Egy nyomorúságos és kilátástalan élethelyzetbe, ahol a nő egyedül neveli kamaszodó fiát, miközben a férje és annak bűntársa (aki a szeretője volt) a börtönben ül gyilkosságért. Az egyetlen kiutat a kilátástalanságból a tánc jelenti, amit Fonteney a filmjében a szabadság metaforájaként használ.

A történet szálai előbb a tánciskolában futnak össze, ahová a film főszereplője Alice (Anna Paulichevic-egyébként a rendező igen szexepiles felesége) jár hetente, hogy kiszakadjon zavaros élete katyvaszából. Ugyancsak ide menekül a negyvenes évei elején járó J. C is, az együgyű börtönőr, akinek egyetlen társasága a tizenöt éves aranyhala. A probléma akkor kezdődik, amikor másnap a szokásos börtönlátogatás alkalmával J. C megpillantja az előző esti táncpartnerét amint a látogatószobában szenvedélyesen beszélget egy rabbal. A szenvedélyesség oka, pedig nem más, mint a féltékenyég, amikor megtudja: a felesége a börtönőrrel jár argentin tangót tanulni.

A film csúcsjelenete, amikor a büntetését töltő férj, Fernand (Sergi Lopez) a fegyház udvarán tett séta alkalmával, odaballag egy argentin származású bandavezérhez (akihez egyébként senki nem mer odamenni) és megkéri, hogy tanítsa meg neki az argentin tangót. Meghűl a börtönben a levegő egy pillanatra, a feszültség tapinthatóvá válik. 

A latin bandavezér (Chicho Frumboli, profi táncos) akkor feláll, odainti a szintén argentín rabtársát és elkezdenek táncolni. De nem ám akárhogyan kéremszépen! Úgy, ahogy azt csak akkor lehet táncolni, ha a véredben van, ha beleszülettél…Zseniális jelenet, ahogy a két férfi tangózni kezd és a többi rab eleinte csodálattal, vegyes félelemmel nézik, majd később felbátorodva, már a ritmust tapsolják nekik.  Felemelő jelenet, az ember a gyomrában kezdi érezni a ritmust.

Nem utolsó a következő jelenet sem, ami a tánciskolában, a cérna zokniban finomkodó mozdulatokkal táncoló párocskákat mutatja.. Felejtsük el. Az olyan messze van a tangótól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Mindazonáltal a film, bár komikus jelenetekből és helyzetekből nincs hiány, korántsem vidám és végig belengi valami sötét melankólia és feszültség. A film színei is sötétek és fenyegető a filmet végigkísérő revorver is, amit a kamasz fiú megtalál. Érdekes a filmben a börtönőrt J. C-t játszó Francois Damien alakítása, aki olyan súlytalan, mintha ott se lenne, végül mégis ő az aki megoldja a helyzetet.

Egy szó, mint száz, nekem tetszett, szerintem ez a film érdemes arra, hogy megnézzük, a rendező, Frédéric Fonteney nevét pedig megjegyzem.  

Hasonló a hasonlónak örül?

Igen! Vagy mégsem? 

Nem könnyű megtalálni a választ erre a kérdésre. Mert ugyanúgy igaz az is, hogy az ellentétek vonzzák egymást.Legalábbis egy darabig. A párválasztás sosem egyszerű és zökkenőmentes történet, legalábbis ez derül ki, Dan Mazer új filmjéből, a I Give it a year (Egy évet adok) című angol vígjátékból, amit magyar fordításban "Az a bizonyos első év"  címmel találunk a műsoron. Bár a film központi problémája, nevezetesen, hogy esetenként ( nem is ritkán) rosszul választunk párt (férjet/feleséget) olyan emberrel kötjük össze az életünket, akit igazán sosem szerettünk, egyáltalán nem vicces. A valóságban. De ez a film vígjáték a javából. Ismerős klisékkel persze:  a kellemetlen haver aki az esküvőn tósztot mond de bár ne tenné, a felbukkanó régi szerelem, a macsó új munkatárs "ésatöbbi". Mindenesetre most jelzem, hogy a macsó munkatársat a sármos Mentalistából ismertté vált színész Simon Baker játssza, szóval nem csoda ha félrelép a feleség...

Egy szombat estés, könnyedén felejthető, de kellemes film és előnyére válik, hogy nem amerikai, hanem angol film.

Monsieur Lazhar: Idegenként otthon, idegenben is otthon

Különösen aktuális témát dolgoz fel, a „Monsieur Lazhar”című kanadai film több szempontból is. Most leginkább a közoktatás válságát és tekintélyének rohamos leépülését emelném ki. Ez úgy látszik nem csak nálunk van így, hanem nálunk fejlettebb országokban is. Ez persze csak egy szegmense a filmnek, de nem elhanyagolható üzenete. A film azon túl, hogy témájában nagyon is ott van, 2012 legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar díj jelölt is lett. Méltán. 

A téma, amelyet a film feldolgoz, persze nem új a Napon, hiszen a diák-tanár kapcsolatát és mélylélektanát már számos film feldolgozta, közülük is kiemelném a Kóristákat (Les choristes, 2004), amelyet szerintem, azóta sem sikerült felül múlni egyik filmnek sem. Vagy említhetném az amerikai verziót a „Vezet a Ritmus”-t (Take the Lead, 2006) is. A sziruppal jócskán nyakon öntött, de még az élvezhető kategórián belüli Antonio Banderas főszereplésével készült filmet.(Egyébként nagyon ütős az a táncjelenet, amiben Banderas tangózik, „látni kell” kategória!) 

 A Monsieur Lazhar-nál is visszaköszönnek a korábbi filmekben is megjelenő már-már klisészerű elemek (külvárosi iskola, problémás, kezelhetetlen diákok, tehetetlen iskola és tanárai akiknek sem eszközük, sem energiájuk nincs feloldani az iskolai falain sokszor jócskán tovanyúló problémákat. Majd a megmentő felbukkanása, aki előbb gyerekek tiszteletét vívja ki, majd később a szeretetüket. Végül láss csodát, kiderül, hogy a korábban kis szörnyetegeknek gondolt diákok, valójában megrémült kis lények, akik szeretetre és figyelemre vágynak. De lássuk a történetet:

Kanada. Tél. Külvárosi iskola. Átlagos épület. Udvaron hógolyózó gyerekek. Átlagos délelőtt. És mégsem az. Az egyik fiatal tanárnő felakasztja magát a diákjai tantermében. Holttestét az egyik kisfiú találja meg. A trauma, mind az iskola, mind a gyerekek esetében feldolgozhatatlannak bizonyul. A megüresedett tanárnő helyére felveszik az algériai származású, szelíd, de határozott Monsieur Lazhar. Mind a gyerekeknek, mind az új tanárnak nehéz megszokniuk egymást, és lassan megy a beilleszkedés a zárkózottés ellenséges tanári karba is. Lazhar másként közelít a gyerekek felé, próbálkozása ellenállásba ütközik. Lassan és fokozatosan alakul ki a barátság a diákjaival, amely mikor kialakult, elszakíthatatlannak bizonyul. A film közepe táján fokozatosan fény derül Lazard megindító személyes történetére is. 

 Mohamed Fellag, remekül megformázza a szelíd és egy súlyos családi tragédiát magával hurcoló Monsieur Lazhar-t. A 94 perces film lassan bontakozik ki, egészében véve lassú és sok kérdésre nem is kapunk választ a film végére sem. Talán nincs is jelentősége.

Mégis:  a film végére úgy jöttem ki a moziból, hogy ezt a filmet érdemes volt megnézni.